Lemez

Nem gyerekjáték - a Toy bemutatkozása

Toy: Toy

  • - minek -
  • 2013. február 11.

Zene

Egy szép reményű, habár gyorsan hamvába holt indie-zenekar (a minimum bohókás nevű Joe Lean & The Jing Jang Jong) romjain alakult meg még 2010-ben a Toy: a zenekarvezető Tom Dougall konkrétan a szólópályára lépett Pipettes-tag, Rose Elinor Dougall öccse, a billentyűs lány, Alejandra Diez pedig az egzotikum kedvéért spanyol. A küllemre is a hetvenes évekbeli ősrockereket idéző londoniak gyorsan megtalálták szó szerint hasonszőrű társaikat, és már 2011-ben együtt turnéztak a Horrorsszal - utóbbiak azóta sem rejtik véka alá a Toy iránti nagyrabecsülésüket. Ősszel megjelent bemutatkozó albumuk úgy lett nagyszabású, hogy közben minden részletében, az egyes dalok szintjén is gondosan kidolgozott és megformált: a végeredmény majdnem egyórányi, nagyon tömény és remekül elrendezett zeneanyag.


 

A Toy zenéje maximális mértékben épít rocktörténeti előzményeire - mégis jóval több ez, mintha csak rászabadultak volna egy hippikorszakból itt maradt nagybácsi lemezgyűjteményére. Minden itt van egyben: hetvenes évek eleji pszichedelikus krautrock, kis korai Pink Floyd, no meg a nyolcvanas évek végének szintén elszállós gitárzenéi: Jesus & The Mary Chain, Spacemen 3, sőt talán némi My Bloody Valentine is. Ez a gátlástalan retroesztétika, a hangsúlyosan alkalmazott allúziók sora akár zavaró is lehetne, ám a britek oly zavarba ejtő könnyedséggel asszimilálják az őket ihlető hatásokat, hogy egyszerűen nem lehet haragudni rájuk. Pláne, hogy az eredmény ennyire magával ragadó, impulzív, emóciókkal teli, ráadásul (s nem csak a Motoringban...) ellenállhatatlanul, motorikusan lüktető: egyformán erős dalok sorakoznak, melyeket Dougall (néha Syd Barrettre emlékeztető) kántálása tesz még különösebbé, s amelyekben a gitárzengetés mögül-mellől rendre valószínűtlen melódiák bújnak elő (a shoegazer esztétikának megfelelően). Az analóg szintihangzás tökéletesen egészíti ki a gitárok morajlását, a ritmusalapok precízek és kíméletlenek. És a végén még ott figyel egy olyan dalszörnyeteg, mint az albumzáró Kopter: szinte véget nem érő, savas hangulatú gitár/szinti darálás, gyorsvonati sebességen - ha nem tudnánk, akár ki is találhatnánk, hogy még a lemezfelvételek közben, a stúdióban is működtek az odacipelt füstgépek és lézerek, hogy megteremtsék egy igazi koncert hangulatát.

Heavenly/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.